A nagy vörös egyes Samuel Fuller író-rendező saját II. világháborús élményei alapján készült, ma is alapműnek számít, az izraeli forgatás viszont furcsa helyzeteket teremtett.
A II. világháborúról szóló legelismertebb filmek listáján rendre feltűnik a pont 45 éve készült A nagy vörös egyes (1980). Samuel Fuller munkája az elsők között mutatta meg a normandiai partraszállást, és ha sok szempontból alul is marad az olyan, nagyságrendekkel nagyobb költségvetésből, világsztárokkal készült alkotásokkal, mint A leghosszabb nap (1962) vagy a Ryan közlegény megmentése (1998), de így is alapműnek számít. Mégpedig azért, mert amit a filmben látunk, szinte minden megtörtént magával a rendezőként, aki szinte egyedülálló módon saját harctéri élményeit dolgozta fel – hasonlót csak jóval később, a Vietnámot megjárt Oliver Stone-tól láthattunk A szakaszban (1986).
Samuel Fuller későbbi rendező-forgatókönyvíró az 1. gyalogoshadosztály 16. ezredében szolgált, maga a cím is hadosztály becenevére utal – ez az alakulat számított az amerikai hadba lépéskor a legjobban felszereltnek, a legnagyobb harcértékűnek. Fuller részt vett az észak-afrikai sivatagi harcokban, a szicíliai, majd a normandiai partraszállásban, a franciaországi és belgiumi hadjáratban, ott volt a falkenaui koncentrációs tábor felszabadításánál, amiről többször is felhasznált amatőrfilmet készített. A háború vége Csehszlovákia területén érte.
Eredeti bajtársai közül alig maradt valaki életben,
így nyilván volt miről mesélnie, volt mit kiadnia magából – amihez persze előbb be kellett futnia rendezőként.
Fuller már a háború előtt is újságíró, író volt, sőt, már forgatókönyveket jegyzett, leszerelve 1949-ig kellett várnia, mire megrendezhette első filmjét, az I Shot Jesse James című westernt, majd több háborús drámát is készített, bevallottan előkészületként emlékei megfilmesítéséhez. Ami már az 1950-es években tervben volt, a gyártó a Warner Bros. lett volna, amely állta Fuller több hónapos európai előkészítői útját, a főszerepre pedig John Wayne-t kérték fel. Csakhogy a rendező és a stúdió feje, Jack L. Warner összevesztek, amikor utóbbi a Merrill's Marauders (1962) végső változatán nem egyeztetett vágásokat hajtott végre – így majdnem 30 évet kellett várni A nagy vörös egyesre. Ironikus módon azt is irtózatosan megvágták, 4 óráról alig 113 percre.
A végül 1980-ban bemutatott filmet a United Artists gyártotta le fillérekből – nem véletlen, nem látni a partraszállási jelenteknél szállítójárműveket, hőseink csak úgy „ott vannak”. Költségvetési okokból nagyrészt Izraelben forgattak, így eshetett meg, hogy
a náci katonákat javarészt zsidó statiszták játszották.
Ami még bizarrabb, koncentrációs táborként az izraeli hadsereg egyik támaszpontja szolgált, az SS őrök izraeli katonák voltak – a jellegzetes szögletes Stahlhelm rohamsisak alatt ott hordták a kippájukat –, akik a forgatási szünetekben jiddisül beszélgettek, és a Tórát olvasgatták. A jó hír az, hogy ez nem sokban befolyásolta a végeredményt, ami tulajdonképpen nem az egész hadosztály vagy ezred, hanem egy névtelen őrmester (Lee Marvin) és négy olyan közlegény kalandjait mutatja be, akik zöldfülű újoncokból lesznek tapasztalt, cinikus gyilkológépek.
Maga Marvin 18 évesen jelentkezett a tengerészgyalogsághoz,majd harcolt a Kwajalein-atoll,Eniwetok és Saipan szigetéért vívott véres ütközetekben. Marvin a Saipant uraló Tapochau-hegycsúcsért folytatott elkeseredett harcokban sebesült meg, először a csípőjét érte egy géppuskasorozat, majd egy japán mesterlövész a lábát találta el – több mint egy évig tartott, mire felépült.
Nem véletlenül játszott olyan sok háborús alkotásban,
például a The Glory Brigade (1953), a Roham (1956), a Ryker őrmester (1968), a Pokol a Csendes-óceánon (1968) és persze A piszkos tizenkettő (1967) filmekben, továbbá a rendezők általában kikérték a véleményét a csatajelenetek leforgatásakor. A nagy vörös egyesben (1980) tökéletesen megértették egymást Fullerrel, aki arra is felkérte, hogy ő tartsa a többi színész számára az alapkiképzést. Ezt remekül elvégezte, mindenki tökéletesen megtanulta a helyes fegyvertartást, újratöltést, meg amit kellett.
A „mindenkin” elsősorban négy színész értendő, Mark Hamill, Robert Carradine, Bobby Di Cicco és Kelly Ward. A Hamill által játszott Griff közlegény Fuller alteregója – ugyanakkor a Robert Carradine által alakított Zab közlegény is helyettesíti a rendezőt. A kényszermegoldást az szülte, hogy Carradine lett volna a főszereplő, de amikor kiderült, hogy a Csillagok háborúja lévén egyik napról a másikra gigasztárrá vált Hamill kapható a főszerepre, szegény Carradine-t lefokozták. A később magát autóversenyzőként is kipróbáló Robert egyébként a rengeteg színészt „kitermelő” Carradine-dinasztia tagja, a nála jóval ismertebb David Carradine féltestvére.
Bár Hamillt imádjuk, egyikük sem igazi sztár vagy istenadta tehetség,
így a filmet végig Lee Marvin és a név nélküli őrmester viszi el – az utóbbinak megvan a maga „párja” a másik oldalon, egy német feldwebel, akit az a Siegfried Rauch alakít, akit a magyar közönség a Nem kell mindig kaviár (1977) című sorozatból, illetve az Álomhajó-széria epizódjaiból ismerhet.
Merthogy ez a katonai operatőrként egy rövid jelentre feltűnő Fuller üzenete: a háború végére azok az amerikai katonák, akik mindent túléltek, jobban hasonlítottak német ellenfeleikre, mint az Államokból friss utánpótlásként érkező bajtársaikra. A filmet később „újraszerkesztették”, a 48 perccel hosszabb, 15 kivágott, korábban nem látott és 23 kiegészített jelenetet tartalmazó, The Big Red One: The Reconstruction című verziót 7 évvel a rendező halála után vetítették 2004-es Cannes-i Filmfesztiválon.
